Mondjak egyet? 

 

Csinálhatsz úgy, mintha nem esne az eső, attól még ugyanúgy el fogsz ázni.
Nem az időjárásról beszélek. 

Valamelyik este, de az is lehet, hogy reggel, azon kezdtem el gondolkozni, hogy milyen sokszor említjük a vihar előtti csendet, ezzel szemben szinte soha nem említjük a vihar utáni állapotot.  Mondhatnám, hogy azóta foglalkoztatnak ezek a gondolatok, mióta vége a nyárnak, de még mindig nem az időjárásról beszélek.  

Talán már mindenki ismeri a vihar előtti csendet. Beborul az ég, feltámad a szél, majd néhány óriás dörgés után elered az eső. Jobb esetben elmossa az elmúlt időszak mocskait, a jóból pedig keveset visz magával. Lehet letör egy-két gyengébb ágat a fáról, de gyökerestől ritkán fordítja ki az egészet.

Azokról a viharokról beszélek, amiket az elmúlt tíz évben tapasztaltam. Minden történethez kapcsolódik egy hasonlat a fejemben, gondolom ezért van, hogy a nagyobb változásokat viharként élem meg. Ezeket a gondolatokat sosem terveztem megosztani, több, mint egy éve apró mozaikokból rakosgatom össze, egy ideje viszont úgy érzem valami hiányzik a történeteimből. Talán az, hogy elmondjam, a napsütés mellé sár is jár olykor.  

2023 nyarán a vihar előtti csend olyan sokáig tartott, hogy amikor végre engem is elért a vihar, én már réges-rég készen álltam rá. Nem készültem esernyővel, de még az se volt biztos, hogy lesz e hova húzódjak, ha elér a zápor.

Július nyolcadikán, a harmincadik születésnapomat ezekkel a gondolatokkal zártam, amikor végre eleredt az eső:

Nyitottam egy dobozt neki. Elneveztem a mindegy doboznak és szépen lassan elkezdtem megtölteni ezt a kis képzeletbeli dobozt mindennel, ami valaha bántott. Minden aprósággal, minden szívbe markoló kis fájdalommal, minden kellemetlen pillanattal, minden könnyel és minden reménnyel, amit egykor ahhoz fűztem, hogy ha elmondom, hogy mi bánt, akkor majd megérti. Akkor majd jobb lesz. Akkor majd változtatni fog.
Évekig vágytam a nagybetűs életre. Persze nem így képzeltem, de mindig egy elfoglalt nő akartam lenni. De nem így.
Mindig vágytam egy olyan társra, aki elég komoly ahhoz, hogy engem se csak félvállról vegyen és aki pontosan tudja mit akar az életben. Sosem érdekelt a pénze. Nagyjából senki pénze nem érdekelt soha. 

Sokáig alakítgattam magam, hogy olyan nő legyek valaki életében, mint amit elképzeltem. Független erős nő akartam lenni, aki megteremti magának a szükségleteire valót, de akkor is van mögötte egy erős férfikéz, ami, ha kell, majd bármikor biztonságban tartja. Háziasszony akartam lenni, aki minden nap csilli-villi otthont varázsol, hogy öröm legyen haza térni. Otthont akartam varázsolni, hogy ne csak egy lakást béreljünk. Hazai ízeket akartam főzni, hogy bizonyítsam olyan nő vagyok, aki bármikor terülj-terülj asztalkámat tud teremteni. Vonzó akartam lenni, hogy büszkén lehessen velem megjelenni. Csendben akartam maradni, hogy ne gondolja senki, értelmetlenül fecsegek mindig. Lenyeltem azokat a gombócokat a torkomban, amik a könnyeimet tuszakolták előre, mert erős nő akartam lenni. Sírtam, ha már senki sem látta és folyamatosan megkérdőjeleztem azt, aki vagyok. Tűrtem, amikor csak tudtam és mindig összeszedtem magam annyira, hogy senki se lássa rajtam, ha fáj valami. Mosolyogtam, amikor kellett és megpróbáltam a lehető legodaadóbb lenni még akkor is, amikor már nem maradt mit adnom. Tipikus született feleség akartam lenni, akkor hátha észreveszi majd, hogy bizony megéri velem tervezni. Vártam, amikor a második voltam a fontossági sorrendben és tűrtem, bármikor szólt közbe a munka. Támogattam, amikor nehéz napjai voltak és odaadtam az utolsót is.  

Talán pont ez volt a baj. Odaadtam az utolsó utáni megbocsájtást és az utolsó könnycseppjeim. Többé nem hunytam szemet semmi felett, én inkább oda sem néztem. Örültem az örömének, miközben próbáltam a szememmel kutatni, hogy milyen messze is járhat már vajon az én boldogságom. Nem értettem miért távolodnak a céljaim, hisz mindent megteszek mégsem csökken a távolság az idő előrehaladtával. 

 

Azon a napon úgy csapott belém a felismerés, mint ahogy otthon a nyár esti vihar villámjai csapnának a falu összes elektronikai holmijába, ha nem lenne kötelező mindent is kihúzni. Eszembe jutott, hogy amikor kicsi voltam milyen sokszor bújtunk el Mamival a dörgés és villámlás elől a sötét szobában. Tavaly nyáron viszont jóval azelőtt készen álltam a viharra, mintsem besötétedett volna az ég.
 

Sokszor látom az idézetet, miszerint az élet nem arról szól, hogy várjuk a vihar elmúlását, hanem, hogy megtanuljunk táncolni az esőben. Én rohadtul nem akartam már az esőben táncolni. Túl hosszú ideig néztem szótlanul a borút, napsütésre vágytam. Nyári gyerek vagyok, nem vonz a vacagás és bőrig ázni sem tartozik a kedvenc elfoglaltságaim közé. A tengerparton akartam feküdni a legnagyobb forróságban, lehetőleg egy koktéllal a kezemben.
Amúgy sem értettem, mégis mit jelent az, amikor valaki megtanul az esőben táncolni. Csak akkor, ha közben az eső épp csak szemerkél, vagy a legnagyobb vihar idején is táncolni kell? Na, és meddig? Ameddig a kedvünk tartja? Ameddig el nem áll az eső, vagy ameddig teljesen el nem ázunk? Meg kell várni, hogy belebetegedjünk? Csak nyári melegben kellene ott táncolni, vagy tél eleji, hideg szeles időben is? Ki mondja meg, hogy mikor elég a vihar alatti táncból? Kint, vagy bent kell táncolni? Belefáradni ér? Meg kell várni, hogy kisüssön a nap, vagy elég, ha kicsit elcsendesedik az eső és kész is? Ráadásul pont táncolni? Mi van, ha én ücsörögni jobban szeretek? Miért gondoljuk, hogy ismerjük a vihart? Volt az már kétszer egyforma?  Esett már kétszer ugyanúgy az eső februárban, mint júliusban? Ha esett is, hányszor verte fel a port, mire végre odáig is eljutott, hogy lemossa a fűszálakat?  Sokszor említettem már, hogy Máltán két évszak van: a pusztulat meleg nyár és a másik, ami szeles, vagy esős, meg hideg, de nem úgy hideg, hanem attól is rosszabb kb kétszer. Táncolhatnék én az esőben, hogy megtanuljak élni, de én azt inkább a saját utamon lehetőleg harminc fokban tanulom.  

Ezek ellenére is tudtam, hogy a következő hónapokban eshet a Nap, vagy süthet az eső, bármennyire is akartam az örök nyári meleget, hamarosan beáll majd a rohadt tél. Itt radiátor nélkül húzzuk végig a telet. Bent nagyjából annyira van hideg, mint kint. Lehet mindenféle csodaszerrel fűteni, olyanokkal, amikből nekem egy sem volt. Így is és úgy is kilehet húzni a telet és gondolom rohadt meglepő lesz, ha azt mondom, hogy nekem eszemben sem volt a gyufán kívül bármit kihúzni.  

Az októberi eső úgy érkezett, hogy már alig volt dolga, hisz a nyári vihar minden mocskot letakarított. Akkoriban a gondolataim hangosabban dübörögtek a fejemben, mint a legnagyobb dörgések odakint. 

 

 2023. október 8: 

Néhány hónapja munkából hazafelé egy barátom azt mondta: Hédi, a változás mindig értünk van. Lehet, hogy nehéz lesz, lehet, hogy szar, vagy nem az, aminek elképzelted. Simán lehet, hogy nem úgy alakul majd, ahogy tervezted, de még ha rossz is, érted van. Hozzád tesz, neked lesz jobb utána, még akkor is, ha semmi kedved hozzá.

Mint a pizza, ha jó, akkor nagyon jó. Ha nem olyan jó, akkor is jó, mert pizza. 😉

Akármennyire is nehéz elfogadni, ha valakinek igazabbja van, mint nekem, ez a gondolat többet nem hagyott nyugodni. Szépen lassan ráléptem erre az útra, majd cseppet sem magabiztos léptekkel folytattam az életem. Pontosan tudtam, hogy egyre erősebb leszek, ha megteszem, kimondom, és nem hagyom veszni azt, amit akarok, azért, hogy eltűrjem azt, amit már megszoktam. Három hónapja a változást tűztem ki célként, ahelyett, hogy csak sodródnék. 

Ráléptem egy útra, és ma, október 8-án, megint csak egy olyan gondolattal csinálom végig a napokat, amit tegnap egy munkatársamtól hallottam, miközben próbáltam megtanítani neki, hogyan is dolgozunk mi.  

Ez a negyven valahány éves nő minden alkalommal, amikor nem értett valamit, csak annyit mondott WHAT THE FUCK. Elsőre meglepődtem, bár szólt előre, hogy az angolja nem tökéletes. Aztán már egyre jobban nevettem, minden alkalommal amikor megkérdezte “mi a f@sz???” ha épp nem értette mit, miért csinálunk. Ennek a nőnek fogalma sincs az egész munkafolyamatról, nagyjából tudja és érti mit kell csinálni, hogy menjen a munka, de fogalma sincs MIÉRT csináljuk, csak azt tudja, hogy csinálni akarja. Kell neki a munka, szüksége van a pénzre és a stabilitásra, hogy elérje, amiért Máltára jött dolgozni.  

Pontosan így érzem magam. Nem látom a végét, de tudom, már rég tudtam, hogy változtatnom kell. Sokáig mentegetőztem, hogy miért is jó az, ahol most vagyok az életemben, vagy miért nem kellene többre vágynom, miért érjem be a kevesebbel. Sokáig azt hittem, ez a felnőtt élet. Meg kell elégedni azzal, hogy jóvanazúgy, akkor is, ha sose volt igazán jó az úgy. 

Pedig a felnőtt élet sokunknak valójában csak ez a három csuda angol szó:  

WHAT THE FUCK?  

Azt viszont tudom, hogyha nem teszek semmit, nem változik semmi. Pont ezért döntöttem amellett, hogy bármennyire is ijesztő és ismeretlen az új, el kell sétálnom attól az élettől, amit annyira biztonságosra építettem fel, hogy boldogságnak már alig maradt hely benne. Egyedül hoztam meg a döntést. Senki tanácsát nem kértem ki. Egyrészt mert bolond vagyok, másrészt meg mert nem akartam már más szemével látni az életem. Nem akartam tudni, hogy támogatnak e majd a döntésemben, csak azt tudtam, hogy ehhez elég felnőtt és elég erős leszek egyedül is. Akkor is, ha fáj és akkor is, ha fogalmam sincs milyen lesz ezután.  

Úgy döntöttem, hogy úgy folytatom az utam és úgy építem tovább a kis életem, hogy semmit, de semmit ne fogadjak el, ami kevesebb attól, amire vágyok, vagy amiért dolgozok. Rengeteg dologról kellett és kell lemondanom, magamról soha többé nem fogok. Menősködhetnék még egy kicsit, hogy mennyire egyedül vagyok ebben, de pontosan azt érzem, mint amikor eldöntöttem, hogy visszajövök Máltára. A döntés és a következmény az enyém volt, de az a néhány barátom és a család úgy támogatott az utamon, hogy tudtam bármi történjen is, ők mindig ott lesznek nekem. Most annyi a különbség, hogy kizártam őket az aggódás és stressz időszakából és majd megtudnak mindent, ha már a helyemen leszek.  

Három hetem maradt, hogy mindent elintézzek, mindent lerendezzek, mindent a helyére tegyek. Soha nem voltam még ennyire készen valamire, ami igazából még ismeretlen. Soha nem éreztem magam ennyire erősnek.  

Nem főzök már kávét, ha a fájdalom szeretne elidőzni nálam, és nem próbálom már meg kimosni a szennyest, amiről tudom, hogy valójában sosem lesz tiszta. Nem rejtegetem azt, aki vagyok, csak azért, hogy olyan legyek, amilyennek mások elképzeltek. Nem elégszem meg a kevesebbel, és nem lassítok le az úton olyanok kedvéért, akik csak visszafogni akarnak. Nem sietek sehova, de csak olyanok jöhetnek velem az úton, akik tudják tartani a lépést.  

Végleg bezártam egy ajtót, a következőt pedig csak akkor fogom kinyitni, amikor a Békém kopogtat rajta.   

 

Egyre csak az járt a fejemben, hogy lesz-e újra perzselő nyár. November elsejével beköltöztem a lakásomba, ami olykor a palotám, máskor a pincém, de azóta is az év minden napján töretlenül az enyém. A hónapokon át tartó “túlgondolást” felváltotta egyetlen kis részlet egy dalból, amit egész novemberben boldogan cipeltem: 

 2023.november 8:

Stabilan állok, már nem esek el. 😊  

 

Valahogy átvergődtem magam a télen, ledolgoztam a karácsonyt és mire újra észbe kaptam az első napsugarakkal az utolsó esőcseppek is felszáradtak.

  

 2024.Tavasz:

Szépen lassan minden a helyére került. Legalábbis azt hittem és azóta is azt hiszem minden egyes nap, amikor úgy döntök, hogy a dolgok helye ma itt van, de holnap már nagy valószínűséggel ott lesz. Az elmúlt hetekben rengeteg dolgot megengedtem magamnak, legfőképpen azt, hogy úgy éljem az életem, hogy cseppet se érdekeljen másoknak megfelelek-e. Már nem kutatom a szememmel, hogy merre jár a boldogságom. Már nem kell a kirakóst úgy forgatni, hogy legalább némelyik oldal stimmeljen. Puzzle darabkákat sem kell már átszabni, hogy erőszakkal illjen össze a kép.  

 

2024 november 8:  

Egy év távlatából, amikor újra kopog az eső az ablakon és újra a nyarat várom már azt is tudom, hogy a vihar leginkább annyira foglalkoztat, mint a munkám: mindegy, csak teljen le és éljem túl. Tudom ad is és vesz is el. Ez a kettő néha cseppet sincs egyensúlyban, de a legfontosabb mindig az, ami utána jön. Nem táncolok az esőben, de akkor sem esek kétségbe, ha vihar idején kint maradt a ruha a szárítón. Nem mindig az számít, hogy mit rombol le a vihar, hanem az, hogy mit kezdek a romokkal, amikor újra kisüt a Nap. Lehet szenvedni, de tőlem soha nem hallja senki, hogy arra várok maradjon még a rossz idő, mert nem szenvedtem ki magam eléggé. Néha saját magam kell seggbe rúgni. Ha szemüveges lennék azt mondanám, hogy néha fel kell ismerni, ha bepárásodott a szemüvegünk és jobb híján saját magunknak kell letörölni azt, hogy minden tiszta legyen.  

Igen, ilyeneken gondolkozok egy kemping széken kuporogva a konyhában, miközben nézem azt a Békét, ami olyan sokáig várt és váratott magára, végül mégis jókor, jó időben kopogtatott. Van olyan, hogy a kirakós minden darabja megvan és van olyan, hogy a vihart nem csak túlélni kell. Olyan, amikor minden napra jut valami, amiért érdemes felkelni, vagy olykor inkább nem is aludni. Olyan, aki nem azért jött, hogy az álmainkat valósítsa meg, cserébe viszont szebbé teszi az ébrenlétet. Olyan is van, hogy nem kell már minden nap erősnek lenni, de lehet minden nap biztonságban lenni.

Olyan, amikor már semmit sem kell takargatni, de mindent óvni kell.
Igen, tényleg van olyan, aki a legnagyobb hidegbe hozta haza a tavaszt.