Mikor? 

 

Mikor telt el tíz év? 

Talán pont akkor, amikor lejárt a mosógép. Azt hittem egy hosszú mosást tettem be ébredés után, aztán alig ittam meg a kávét és mehettem is teregetni. 

Így volt ez az elmúlt évekkel is. Pörögtem, forogtam, jöttem mentem, aztán egyszer csak kiderült, hogy már tíz éve pörgök forgok, jövök meg megyek is. 

Mi történt a tíz év alatt? Semmi meg minden. Ez a kettő pedig naponta váltogatta egymást.  

Este tíz van, a mai teregetésen kívül még sokat nem csináltam. Leszámítva éjféltől reggel hatig a mai napra átcsúszó éjszakás melót. Éjfélre van ébresztőm, legkésőbb akkor kezdem majd a teendőket. Nem sok minden vár rám, csak az egész lakást tervezem kitakarítani. Pont, mint az életben: semmi különöst nem tervezek, csak mindent akarok csinálni. Az a minden pedig legyen kész egyszerre, lehetőleg tegnapra. 

Volt tíz évem eldönteni, hogy megéri-e a külföldi élet.
Elmondjam már most, hogy fogalmam sincs? Mert nyilván nincs. 

Egyszerre csak egy nap, annyit kell pont túlélni. Egy teljes nap jut minden ébredés után, hogy mindent megéljek. Sokszor nem elég a 24 óra, sokszor pedig több, mint kellene. Normális ez? Ezzel a kérdéssel sem leszek előrébb, hisz ugyanúgy fogalmam sincs. Vagyis inkább van, több ötven fogalmam van, de most nincs kedvem velük foglalkozni. Ha ennek az egész gondolatmenetnek lenne különösebb értelme, akkor talán nem is kezdtem volna el nyakig betakarózva a telefonomba pötyögni, miközben már rég a lakást kéne rendbe tennem.  

 

Sokat tanultam az elmúlt évek alatt, leginkább túlélni. Volt olyan, hogy annyi szarság borult a nyakamba, hogy azt hittem, ha ezt is túlélem pszichopata vagyok. Aztán persze megbeszéltem magamban, hogy a legrosszabb rosszban is biztosan van valami jó, ha más nem, az, hogy egyszer az is el fog múlni. Hisz bármit is teszünk, egyszer minden elmúlik, a jó is, és hála az égnek a rossz is. Olyan is volt, hogy minden annyira tökéletesnek tűnt, hogy legszívesebben haza szaladtam volna, hogy minden családtagom gyorsan ide hozzam. Aztán amikor rájöttem, hogy az nem lehetséges, arra is rá kellett jönnöm, hogy nincs is olyan, hogy tökéletes minden, hisz a legtöbb boldogság csak akkor teljes igazán, ha van kivel megosztani. Szerető családban nőttem fel, ami annyit tesz, hogy ha valami jó történik, akkor azt minden családtagommal azonnal meg akarnám osztani, legyen az egy 20 centes fizetésemelés, a legjobb fagyizó, vagy egy újabb romos épület felfedezése.  

Sosem akartam ezeket egyedül átélni, mindig azt akartam, hogy ők is ott legyenek velem, ha akarják, ha nem. Talán ezért van az, hogy hiába stimmel minden, soha nem lesz száz százalékig teljes a boldogságom, hisz ők mindig hiányoznak.  

Az elmúlt tíz év leggyakrabban elhangzott mondata az is lehetne, hogy “ha jössz, majd megmutatom”. Ígérem megmutatom, milyen tök sötétben sétálni Mdinában (Málta egykori fővárosa). Ígérem megint megyünk quadozni, megnézzük a naplementét és a tengerbe is bele megyünk. Elviszlek a legjobb fagyizókba és nagyokat sétálunk majd. Ígérem kétszer is elmegyünk Popeye városába, mert oda egy nap nem elég. Jégkását is veszünk, mert az nagyon megéri és akkor is maradunk még, ha már zuhog az eső. Ígérem bemászunk az összes elhagyatott félelmetes épületbe, veszünk kindercsokit meg dobozos kólát, jó előre lefoglalom az asztalt a Velvetbe és már most készenlétbe van, aki majd összedobja. Ígérem most nem lesz olyan pusztulat meleg, csak gyere. Ígérem az összes kis állatkát vissza piszkáljuk a vízbe. Most már tényleg van elég törölközőm és nem akkor kell megvenni, amikor ideérsz. Csak addig üldögélünk majd a víz mellett amíg lebarnulunk és nem addig, amíg paradicsomokká égünk.  Ígérem mindent megveszek nektek, amire az elmúlt tíz évben valaha is azt mondtam “veszek neked is” és ígérem minden olyan helyre elmegyünk majd, amire valaha azt mondtam “elviszlek majd téged is”.   

Ígérem minden lesz, csak gyertek, mert nekem ti vagytok a minden.  

 

Naja, szóval tíz év telt el. Most hajnal három múlt és talán az egyik legkényelmesebb dolog a felnőttségemben, hogy bár pár órája azt mondtam magamnak, hogy majd éjfélkor megcsinálom az összes házimunkát, simán rábeszéltem magam arra, hogy tarthatok egy kis szünetet és leírhatom a gondolataimat, mielőtt felkel a Nap.
Úgyhogy elmesélek egy valamit, vagy kettőt. 

Sokat viccelődök rajta, hogy hányszor kaptam meg, hogy nekem könnyű, külföldön dolgozok: pénz, pálmafák meg homok. Pedig itt tanultam meg leginkább, hogy a pénznek sokkal inkább ára van, mintsem értéke. Igaz, nem keveset dolgozok a pénzemért és néha úgy költök, mintha a Revolut bank szponzorálná a vásárlásaim, de sokáig dolgoztam úgy is, hogy a fizetésem csak arra volt elég, hogy túléljek. Volt négy eurós pizza a kedvenc kajám és volt, hogy nagy nehezen összegyűjtöttem kétezer eurót, majd másnap kaptam egy kétezer-négyszáz eurós számlát, azután a művészeti alkotás után, amit a kiskutyám hagyott az albérletemben. Volt, hogy néhány hónapig egy olyan lakásban béreltem szobát, ahol rajtam kívül még másik öt idegen férfi élt. Rettegtem és volt is miért. De soha nem féltem annyira, hogy feladjam. Soha nem kérdőjeleztem meg azt, hogy lesz e még jobb is. Jobb is lett. Minden nappal, minden hónappal egy kicsit jobb lett, egy kicsit több lett, egy kicsit jobban beszéltem angolul és egy kicsit jobban ment minden. Volt olyan nyár, amit végig szórakoztam, nagyjából átlagosan öt euróval a pénztárcámban, meg olyan nyár is volt, amikor bármit megvehettem volna, mégis üresnek és értéktelennek tűnt az egész sziget.  

Pontosan tudom, hogy bármelyik családtagom azonnal meg és kimentett volna a legrázósabb helyzetekből és sokszor mentettek is meg, anélkül, hogy tudtak volna róla. Amikor 2016-ban visszajöttem Máltára, nem azért jöttem, hogy végig picsogjam az egészet, hanem azért, hogy bármit is sodorjon az utamba az élet, én azt megéljem, túléljem, átugorjam, felrúgjam, tökmindegy, csak kezdjek vele valamit. Mindegy ugye? Csak éljük túl.  

A külföldi munkát és életet a legtöbben egyetlen dologgal kapcsolják össze: pénz. Lehetőleg sok pénz, mert ha nem sok, akkor nem is éri meg.
Tényleg ennyi lenne az értelme? Ha csak ennyi lenne, akkor valójában nem is lenne értelme. Ki érti ezt?! 😀  

 

Az első évben nyolc hónap után mentem haza és október közepétől egészen február végéig otthon voltam. Aztán visszajöttem és eltelt nyolc karácsony úgy, hogy nem ünnepeltem, nem voltam otthon a családdal. Majd egyszer Anyukám, azt mondta neki az a legnagyobb vágya, hogy karácsonykor újra együtt legyen a család. Mondanom sem kell, Anya ért hozzá, hogy a mondatai minimum a szívem közepébe surranjanak be és soha ne is akarjanak onnan elmenni. Már akkor eldöntöttem, hogy a következőt együtt töltjük és végre olyan ember van mellettem, akinek az, hogy ebben támogasson egyértelmű volt. 

Az első Máltán töltött karácsonyom alatt egy hotel éttermében dolgoztam. Szünetben haza szaladtam megenni az egyetlen hűtőben található kajámat, a négy eurós mirelit pizzát, majd vissza melóba és úgy telt el a nap, hogy egy másodpercre sem volt karácsonyi hangulatom.  Szilveszterkor már könnyebb volt. A hotel vendégeit csak éjfélig kellett kibírni. Jobban mondva addig sem, mert a visszaszámlálás alatt már az étterem eldugott részébe törölgettem az evőeszközöket. Egyedül. A következő években sem volt másként, hotel, étterem, gyár, mikor mi, de mindig munka. Kötelezően az ünnepek alatt, mert ha otthon kellett volna ülnöm, nem bírtam volna sírás nélkül. Sokszor még így sem. Ismerős bárkinek is az érzés, amikor könnybe lábadt szemmel sétálsz be dolgozni, mert ünnep van és az egyetlen vágyad az, hogy a családdal legyél? Nekem az. Nem egyszer sétáltam be sírva dolgozni, majd ráztam meg magam az öltözőkben, hogy összeszedjem minden erőmet és letudjam a műszakot. Ez az ára. 

Hosszú évek után, a 2024-es karácsonyi terv más volt. Már januárban tudtam, hogy haza megyek. Hiába ajánlottak dupla fizetést, ingyen fejfájást meg bónuszt, ami meg is éri annak, akinek legalább hat anyja van, én tudtam, hogy most végre otthon leszek. Annyi időre akartam haza menni, amennyire csak lehet, amennyire maximum elengednek, így adtak az egyik vesémért cserébe bő 10 napot. A legjobb és legnehezebb tízet.  

December 22-én este úgy repültem haza a majdnem férjemmel, hogy aznapra még el kellett intéznünk egy lakásból ki és egy másik lakásba beköltözést, vásárlást meg a szokásos miegymást. Az egész nap csak rohanás volt és pont ugyanilyennek érződik az elmúlt tíz év is, végig rohantam az egészet, hogy a végén azokkal lehessek, akiket a világon mindennél jobban szeretek. Hosszú ideje nem volt tíz napom otthon, legtöbbször csak haza szaladok 4-5 napra. Ezzel a tíz nappal csak az a baj, hogy pont elég ahhoz, hogy ne is legyen kedvem soha többé eljönni onnan. Lehet minden nap végén egy kicsit szomorkodni, hogy már megint letelt egy, és minden nap úgy felébredni, hogy az legyen a fejemben, hogy hogy kéne begyömöszölni vagy plusz öt órát délután négy és öt közé, mert az a napi 24 óra semmire se elég. Alig értünk haza, már jöhettünk is vissza abba a valóságba, amit egykor annyira akartunk.  

 

Olyan érzésem van, mintha ez az egész szöveg csak panaszkodás lenne, pedig nem az. Nem is rossz az egész. De nagy ára van és minden nap fizetni kell érte. Miért nem megyek haza, ha ilyen rossz itt? Egyszerű. Mert nem rossz. Nehéz. Nagyon nehéz. De otthon sem könnyebb. Németországban sem könnyebb, Angliában meg még az idő is rossz, számomra mindenképp.  

Sok minden történt az elmúlt években, sok tapasztalatnak volt olyan ára, amiért pénzzel nem lehet fizetni. (és természetben sem, ha ez kérdéses lenne) 

 

Külföldre költözni kicsit olyan, mintha az ember eldöntené, hogy ideje egy gigantikus sajtreszelővel leszedni mindent az életéből, ami egykor biztonságot nyújtott. Mondhatnám azt is, hogy lehámozni, ami nem oda való, de az igazság az, hogy rohadtul fájdalmas, amikor ezerötszáz kilométerre mindentől távol szépen sorban lekopnak azok az emberek az életedből, akik nem bírják a gyűrődést. Tudom akkor is kinövik egymást sokszor a barátok, ha az ember otthon van, a távolság csak meggyorsítja a folyamatot. Egy kezemen megtudnám számolni, hogy hány otthoni barátom maradt barát. Sokan haragudtak meg rám, amiért nem nyitottam a bérelt szobámból ingyenes nyaraló központot teljes ellátással, amikor még épphogy magam eltudtam látni. Olyanok is tűntek el, akik nem értették meg, hogy itt nekem az egyetlen dolog amiért fizetnek az a munkám. Se lakás, se ellátás, se útiköltség, se munkásszálló, se haza út kéthavonta. A tévhit mindig az volt, hogy ha nekem már végre olyan jó, mert külföldön dolgozok, akkor miért nem hoztam még ide Jóska bácsi unokájának a szomszédjának a kismacskáját dolgozni. Meg miért nem segítek a haverom unokatesójának a csajának angol tudás nélkül kijönni a szigetre pincérkedni napi két órában, heti négyezerért. Euró, nem forint. Akik valaha megkerestek “én is mennék, ha lenne kihez”, “én is mennék, ha valaki elintézné”, “én is megcsinálnám, ha valaki lefordítaná” szövegekkel, soha nem a tapasztalataimra voltak kíváncsiak, leginkább a “valakit” látták bennem, aki majd finanszírozza a kalandozásuk. Mindig mondom, bárkinek szívesen segítek, mindenkit szívesen látok, mindenkit, aki valaha akár egy jó szóval is támogatott engem ebben az egészben. Így mindig lecsökken a kis bizalom köre a családomra, akiket bármikor idehoznék egyesével, meg egyszerre is. Rengetegen megtaláltak, amikor azt hitték jól megy, de mindegy egyes alkalommal láthatatlan voltam, amikor szükségem lett volna rájuk. Bár azt soha nem tudta meg senki közülük, hogy igazából jól megy e. Pont ezért van az, hogy nincs otthon egy nagy csapat barátom, vannak talán hárman, de lehet túlzok is. Nincs brigád az fix. Csak a család. A testvéreim a legjobb barátaim, örökre. 

 
Az elmúlt 5-6 éveben még csak a fáradtságot se vettem, hogy bárkinek, aki azt mondta, hogy nekem könnyű, mert én külföldön dolgozok elmagyarázzam a valóságot. A legutolsó eset az volt, amikor egy tescos biztonsági őr azt mondta, hogy az ő munkája sokkal nehezebb, mint nekem akkoriban volt heti hatvan órában, 40 fokban minimum 600 vendéget négy óra leforgása alatt kiszolgálni pincérként. Nem arról akartam meggyőzni, hogy bármelyikünknek is könnyebb, hanem arról, hogy adjon hálát az égnek, hogy amikor szar napja van mert három hülyegyerek megpróbált ellopni egy kindert, akkor is eljön az este tíz és mehet haza a szeretteihez. Akkor is haza mehet, ha nagyon jó napja volt és bármikor láthatja azokat, akik fontosak neki, már ha van elég esze hozzá. Bár, nem volt neki.  

Külföldön dolgozni sokszor azt is jelenti, hogy eltitkolod, ami fáj, szőnyeg alá sepred, ami nehéz és a szekrény sarkába jól eldugod a gondolatot, hogy mennyivel egyszerűbb lenne olyan gyorsan elszaladni, hogy minimum hazáig érj. Nem akarod, hogy aggódjanak, pénzt küldjenek, ne aludjanak, vagy bármikor is azt gondolják nem találod a helyed. Pedig a helyed igazán sose fogod megtalálni annyira, hogy az örökké tartson. Megtalálhatod a helyed, miközben a hullámokat nézed, vagy ha egy új albérletbe költözöl. Megtalálhatod a helyed, ha finomat ettél, ha találtál boltot, ahol árulnak túrórudit. Megtalálhatod a helyed a fizetésnapon, amikor igencsak úgy tűnik, hogy megéri, vagy amikor rájössz, hogy másoknak is legalább olyan fontos a vegeta, meg a csípős paprika, mint neked. Megtalálhatod a helyed, a pillanatban, amikor egyszerre vagytok idegenek, de barátok macedónokkal, albánokkal, arabokkal, szerbekkel, mert a munkán kívül a tény is összehoz benneteket, hogy mind együtt vagytok ugyanolyan külföldiek egy országban, ahova a saját sorsotokat cipelve, jobb jövő reményében jöttetek. Bármit tehetsz, örökké külföldi maradsz és az sem kizárt, hogy egy olyan helyi lesz majd a főnököd, akinek negyedannyi tudása sincs a munkához, amit csinálsz, mint neked. Semmi baj, ez az ára.  

 

Pillanatok, azt hiszem azok a legfontosabbak a túléléshez.  A félpillanat, amikor eltűnik a Nap a tengerben, vagy a pillanat, ami alatt annyi év után is sikerül vörösre égni nyáron. A pillanat, amikor látod a kollégádon, hogy újabb pletykával közeleg, vagy a főnöködön, amikor ő is tudja, nélküled a saját munkáját se tudná elvégezni. Amikor fizetés után semmi se drága, vagy amikor megjön az email a repülőjegyről, amit otthonra vettél. A pillanat, amikor meglátod, hogy a boltba már március elejétől van görögdinnye, meg eper, vagy a pillanat, ami alatt végig rohansz nyáron mezítláb a forró homokba. Amikor hallod, hogy pittyen a beléptetőkártyád a műszak végén, vagy amikor kinyögöd végre, hogy “beteg vagyok, nem tudok ma bemenni” pedig semmi bajod sincs. A pillanat, ami alatt szerelembe esel valakivel, aki még az anyanyelvedet sem beszéli, vagy a pillanat, amikor ez a személy odáig van az Apa pálinkájáért. A pillanat, amikor már nevetve nézed az üres hűtőszekrényt, hátha van még benne valami, és a pillanat, amikor meglátod a sarokban, hogy van még Anya lekvárjából. A pillanat, amikor megpróbálod elmagyarázni a macedón szerelmednek, hogy mi az a madártej és amikor elmondja, hogy náluk azt mondják, ha valakinél még “ bird milk” is van, az a gazdagságot jelenti. A pillanat, amikor nyáron tudatosul benned, hogy most már hónapokig nem fog esni az eső, és a pillanat, amikor a nővéreddel augusztus közepén bőrig áztok. A pillanat, amikor ebéd közben a testvéreddel egymásra nézve, szavak nélkül tudjátok mire gondol a másik, vagy amikor már öt perce magyaráz, de egy szavát se érted. A pillanat, amikor hónapok után végre megöleled a szüleid, vagy az arckifejezésük, amikor rajtuk viccelődsz.  Az idő, ami egy pillanatnak tűnik, amikor egy régi baráttal évek után találkozol és a pillanat, amikor rájössz, hogy bolondabb voltál gyerekként, mit eddig hitted. A pillanat, amikor tudatosul, hogy most egy hétig te gondoskodhatsz a szüleidről, meg a pillanat, ami mindennél többet ér, amikor valódi, örömöt látsz a testvéreid szemében. A pillanat, amikor a nagymamád azt mondja szeretlek és a pillanat, amikor tudatosul benned, milyen fontos szerepe volt és lesz is mindig az életedben. A pillanat, amikor belépsz az igazi otthon ajtaján, ami akármilyen messze is éled az életed, mindig a legbiztonságosabb hely marad.  

Pillanatok, amik örökre bevésődtek. Féltve őrzött titkok, emlékek és érzelmek.  

 

Mennyi nevetés és mennyi könnycsepp? 

 

Tíz év telt el, nem volt más az egész, csak egy őrült pillanat.