Gondolkoztam.

Mondjuk ez annyira nem újdonság, mert szoktam. Néha.  
De a „túlsokadik “de jó neked” után arra jutottam, hogy persze tényleg jó. Kivéve amikor nem.

Tényleg olyan jó annak, aki külföldön dolgozik? Vagy annak olyan jó, aki otthon? Korábban már elkezdtem megmagyarázni (leginkább magamnak), hogy miért van jogom felidegesíteni magam, ha valaki azt hiszi, nekem könnyű és hogy neki miért sokkal könnyebb. Mert ezt így mérjük. Ami nincs, az sokszor jobban tetszik. Pláne az, amiért nem kellett dolgozni. Bármikor hozok meg olyan döntéseket, amikért nem nekem kell felelősséget vállalni, sőt, a következményei sem lesznek rám hatással. Legyen szó bármiről. Szívesen adok tanácsot, főleg, ha se tapasztalatom, se fogalmam sincs az egészről.  

Nyilván tudjuk, hogy nekem könnyebb, mert külföldön dolgozok és több pénzt keresek. Mármint néha. Igaz 3:45-kor kelek reggel, minimum 2 órát utazok és 12 órát dolgozok érte. De az könnyű. Könnyebb, mint a nap végén haza menni a családhoz. 

Nincs okom panaszra, öt percre lakok a tengertől és a pálmafáktól. Mármint néha. Úgy értem, ugyanarra az öt perc távra lakok már lassan négy éve, annyi, hogyha eljön a kedvenc évszakom, az úgynevezett pusztulat meleg nyár, akkor öt perc, mert lehet csuszogni menetközbe és panaszkodni, hogy húúúúú de meleg van, erre vártam a tél közepén, amikor 12 fokba megfagytam. Mert megfagytam. Minimum kétszer, per nap. És ez könnyebb, százszor könnyebb, mint otthon volt, amikor kicsiként Apával sétáltunk a nagy hóba, vagy hóembert építettünk a kertbe, vagy Anya húzott a szánkón a suliig.  

Na és ha már nyár… Azért is könnyű nekem, mert itt kb 5 hónap a nyár, az összes többi hónap pedig hivatalosan is a “mikor lesz már nyár” hónapok. 

Emez azt mondja: Könnyű neked, ha én ott laknék, akkor minden nap lent lennék a parton.
Igaza van. Nekem könnyű, és ha én is ott laknék, akkor én is minden nap lent lennék a parton. De én itt lakom. Váltott műszakba dolgozok, egy nappalos műszak után jó esetben este 7 után haza is érek, aztán olyankor van időm mindenre (is). Főzni, mosni, hozzászólni a barátomhoz, ne adj Isten még arra is , hogy életjelet adjak az otthoniaknak. De itt meleg van, szóval sokkal könnyebb így, mintha otthon laknék és a napvégén elmesélhetném nekik személyesen, hogy milyen napom volt, még akkor is, ha a napom nagyjából ugyanolyan, mintha otthon laknék. Kivéve, hogy itt csak az nincs, ami otthonról a legjobban hiányzik néha.

Egyébként nekem tényleg könnyű. Ha haza akarok menni, csak felülök a repülőre és haza megyek. Ez pedig annyira könnyen megy, hogyha úgy van, akkor nagyjából évente kétszer meg is oldom. Azért volt már olyan is, hogy két évig nem volt úgy. De nyugi, akkor is könnyű volt, mert legalább nekem volt munkám. Ami akkor is van, ha egy másodpercre sincs kedvem ott lenni. Ez gyakoribb, mint a hazajárásom. Mármint “ide haza” minden nap jövök, de most az oda hazáról beszélek.   

Sosem gondoltam volna, hogy még a fű is tud hiányozni. Nem, nem az a fű. Hanem az illata. Nem az. Hanem az, amikor levágják a füvet az udvaron, és érzed azt a tipikus frissen vágott fű illatot. Mert az ide nem jutott. Nem azért, mert itt nem lenne egy félőrült, aki hétvégén korán reggel döntene a fűvágás mellett, hanem azért, mert ez a hely nem otthon. Ez a sziget nem az erdők, a fák és parkok hazája. Ez itt az itthonom, de nem az otthonom. Ezért tud hiányozni néha, minden megszokott, minden hétköznapi és olykor még minden idegesítő is otthonról. Cserébe van tenger, homok, pálmafák, meg miegymás. Aztán lehet az év minden napján keresgélni az egyensúlyt, hogy vajon megéri-e? Egyébként meg. De idegesnek lenni azért ér, igaz?  

Talán pont ezen gondolkoztam este.  

Pár éve hazatelefonáltam egyszer és elkeseredésemben sírtam, (sírtam is és telefonáltam is többször is, de az egyszert leírva jobban érzem magam) akkor Apa azt mondta: igen, sajnos ez a külföldi élet ára. Nem mondhatott volna jobbat, vagy többet.  

Ér sírni, elkeseredni, megkérdőjelezni mindent. Ér azon gondolkozni, hogy kinek jobb és ér vágyni a többre.

Ér dühösnek lenni és morogni. Nem baj, ha még nem olyan, ahogy elképzelted és az sem baj, ha talán sosem lesz olyan. Ér változtatni és meggondolni magad.
Ér haza menni és ér másik utat választani.
Ér külföldre menni és ér otthon maradni.
De nem ér akarni valamit és nem tenni érte.
Nem ér balra menni és hibáztatni a másikat, amiért az jobbra ment.
Egyenesen menni sem lenne könnyebb.
Ér eljátszani a gondolattal, hogy mi lenne másként, hogy mi lett volna, ha..

De cseppet sem ér nem észrevenni, ha azt az életet éled, amire vágytál, ha elérted a kis céljaid, amiket a végcél felé haladva tűztél ki magadnak.  

Sehol sem könnyebb, jobb, egyszerűbb. Mindenhol más. Mindenhol más a nehézség. Mindenhol van ára az életnek, a pénznek, a csalódásnak.  Nem lehetek dühös arra, aki otthon maradt, csak azért, mert én külföldre jöttem. Nem haragudhatok a munkahelyemre, amiért dolgozni kell, mert aláírtam a szerződést.  Persze ez nem azt jelenti, hogy nem dobhatom be egy nap a törölközőt és mondhatom, hogy elég volt. De az is az én döntésem lesz. Ahogy minden.
Ostobaság lenne nem észre venni mindent, amiért hálás lehetek, mindent, amiért megdolgoztam és mindent, amit valaha annyira, de annyira akartam. Senkinek sem jobb, mindenkinek más. 

Egy percre sem akarom elfelejteni az összes rosszat, ami történt és egy persze sem akarom elfelejteni, hogy mennyi minden jó már most is,
pont úgy, ahogy van – néha.