Jól eltűntem mi? 😊 

 

Hónapok óta nem osztottam meg semmit. Nem azért, mert semmi nem történt, hanem mert annyira sok minden történt egyszerre, hogy minden irkálásom túl személyesre sikeredett a telefonomban, én pedig ezt a blogot a külföldi élettel kapcsolatos kis okosságaimnak készítettem. Aztán elgondolkoztam, hogy ez az én blogom, szóval ki más dönthetné el, hogy miről írjak, ha nem én magam? Én szerkesztgettem olyanra, amilyen és én döntök arról, hogy mi legyen benne. 

Talán a felnőtt életemhez kapcsolódik az is, hogy tavaly nyáron a nagy rohanásban megálltam egy pillanatra, körülnéztem és bármennyire is próbáltam nem a valóságot látni, rá kellett jönnöm, hogy nem a helyemen vagyok. Felforgattam az egész addigi életem, mert valami azt súgta, hogyha merek lépni, majd jobb vár rám, valami olyan, amire már régóta vágyom. Igaz sokáig nem tudtam eldönteni, hogy jól cselekszem-e vagy megőrültem, de most hosszú és nehézkes hónapok után végre a csendben azt mondhatom: jó helyen vagyok. Olyan életben, aminek minden apró kicsi szeglete az enyém.  

 

Részlet egy tavalyi irkálásomból:  

 

“Nem főzök már kávét, ha a fájdalom szeretne elidőzni nálam, és nem próbálom már meg kimosni a szennyest, amiről tudom, hogy valójában sosem lesz tiszta. Nem rejtegetem azt, aki vagyok, csak azért, hogy olyan legyek, amilyennek mások elképzeltek. Nem elégszem meg a kevesebbel, és nem lassítok le az úton olyanok kedvéért, akik csak visszafogni akarnak. Nem sietek sehova, de csak olyanok jöhetnek velem az úton, akik tudják tartani a lépést.  

Végleg bezártam egy ajtót, a következőt pedig csak akkor fogom kinyitni, amikor a Békém kopogtat rajta. “ 

Szóval valamit lezártam, valamit felforgattam, másvalamit újra építettem, aztán amikor a Békém kopogtatott, én bizony beengedtem. Mostanra pedig élvezem az életem minden apró bolondságát.  

 

Rohadt hosszú volt a tél itt Máltán, és mi mind megfagytunk a 12 fokban, ahogy az lenni szokás. Most viszont március vége van, és szerintem túl lassan, de végre beköszönt a tavasz. Nem mondom, hogy a 17 fokban nem tudok fázni, de a lelkem már nem fagy ki minden nap annyira, mint ezelőtt.  

Karácsony körül elkezdtem egy bejegyzést, gondoltam vicces lesz, ha elmesélem, milyen is az ünnep, ha messze otthonról, dolgozva tölti az ember, aztán pislogtam párat, most meg mindjárt húsvét. Talán a következő bejegyzést majd annak szánom, hogy elmesélem hogyan is töltjük mi az ünnepeket itt, az otthonihoz képest. Tervben van, hogy bemutassam majd a legkedvencebb helyeimet a szigeten, meg hogy elmeséljem milyen furcsa is a jót megszokni. 

 

Ezeket a sorokat leginkább egy emlékeztetőnek szánom, hogyha egyszer majd nyugdíjasan visszaolvasom a saját blogom, akkor tudjam, hogy miért is hagytam ki pár hónapot, hisz egy éve eldöntöttem már, hogy írni fogok, és meg is osztom. Azt nem mondom, hogy a következőt majd jövőhéten kiteszem, mert legutóbb jól megvicceltem ugyanezzel a kijelentéssel még magamat is, de előbb utóbb kiteszem azt, aminek van helye itt.  

Addig is szétnézek még a városban, “ahol az eső sem nedves és mindig tiszta a szennyes” 

 

😉 H.