Azt mondjak az első szerelem mindig véget ér, de sohasem múlik el. Szerintem ez nem így van. Nem az első vagy a diák szerelem az, ami nem múlik el, hanem az a szerelem, ami olyan váratlanul jön és forgat fel mindent az életedben, hogy felfogni sincs időd. Nem tudod miért szárnyalsz, de egy olyan tornádó ragad el magával, aminek minden perce őrületes izgalommal tölti meg az életed. Lehet, hogy a legmagasabbra emel, majd csak ledob, összetör és eltűnik az életedből. De az is lehet, hogy felkap, magával visz, együtt élvezetek a magasság minden pillanatát, majd letesz biztonságban valahol máshol, ahol minden ismerős, de te magad már soha nem leszel ugyanaz, mint aki előtte voltál.  

 

Néhányan tudják, hogy az első nyolc hónap, amit Máltán töltöttem nem épp a sikerekről szólt. Dolgoztam, mint egy bolond heti minimum 60 órában és e mellett hobbiként rohantam a pénz után. Pillanatokra élveztem a sziget minden szépségét és megvoltam győződve róla, hogy jogosan vagyok dühös azért, mert egyhavi munka után nem milliókat látok a számlámon. Nem volt időm betegnek lenni, szabadságra menni, élni, szeretni, nyaralni és kihasználni mindent, amit ma már a sajátomnak tekinthetek. Egy személyként harcoltam a világ ellen és nem vettem róla tudomást, hogy ez a harc valójában csak saját magamnak szólt magam ellen, vagy éppenséggel magam mellett. Dühös voltam, amiért nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy akarom, anélkül, hogy tennék érte.  

Elkezdtem megutálni a szigetet és egyre gyakrabban terveztem, mi lesz, ha egyszer végre haza megyek. Minden nap eljátszottam a “soha többet” gondolatával és minden nap megmagyaráztam magamnak, hogy igazam van.  

 

Havonta egyszer belefért a láthatatlan költségvetés keretébe az, hogy eljussak a fővárosba. Valletta (a főváros) gyönyörű. Egyszerre modern és régi, egyszerre idézte elő az emlékeimet és az álmaimat. Sétálhattam a legcsendesebb kertjeiben békét kutatva és onnan nézhettem végig, ahogy a tengerjáró hajókról több száz ember sétál le. Minden alkalommal azt vártam a legjobban, hogy hátha felbukkan a kikötőben egy tengerjáró óriás, hogy újra és újra elgondolkozhassak azon, hogy mi lett volna, ha azt az utat választom. Valletta szépen lassan a gondolataimba férkőzött, majd a bőröm alá, végül a szívemben talált helyet. Végre volt okom várni valamit, úgy értem valami mást is, mint a felmondásom napját.  

A fővárosban sétálgatva minden alkalommal elcsodálkoztam, azon, hogy milyen gyönyörűek az épületek. A régi, egykor színes, mára már kopottas, kiugró erkélyes házak, az óriási ajtók és az a rohadt sok ember mind egyszerre, egy helyen. Kisebb, lejtős utcákon végig asztalok és székek kipakolva, ahol az emberek ücsörögnek, máshol még csak szék sem kell, hanem a meredek lépcsőn kis csoportok élvezik a kilátást, az éttermeket és a társaságot. Az egész olyan érzést kelt, mintha egyszerre mennénk vissza az időben és mégis beengednénk annyiféle fajta embert, akik a világ minden pontjáról pont ugyanazt jöttek volna megcsodálni, vagy épp végig rohanni. Mindenesetre tökéletesen megférnek egymás mellett a különbségeik ellenére is.  (..) 

Persze minden mini kirándulás után másnap várt a valóság, vagy legalábbis az, amit annak képzeltem. Volt időm utálkozni, mindig fáradtnak lenni, haza utat tervezni és titokban remélni, hogy hamarosan újra eljön egy nap, amikor egy kicsit szerelmes lehetek az életbe, amit élek.  

Amikor eljött a felmondásom napja, óriási megkönnyebbülést éreztem és reméltem, hogy ez az érzés maradandó. Egyre csak közeledett a hazaköltözés napja, amit hosszú hónapokon át annyira vártam. Visszaszámoltam a napokat, két milliószor pakoltam be és képzeltem el, hogy milyen lesz újra otthon. Milyen lesz úgy felkelni, hogy minden ismerős, minden a régi. A legnagyobb izgatottság közben férkőzött bele a gondolataimba, hogy mi van, ha mégse hoztam jó döntést? Mi van, ha túl korán adtam fel? Mi lesz, ha otthon újra szembe jön az a valóság, ami miatt annyira külföldre akartam jönni. Bármennyire próbáltam elhessegetni a gondolatot, hogy van még itt dolgom, sosem sikerült teljesen kizárni a fejemből. 

Otthon végre minden volt, ami annyira hiányzott. Mindenkit magamhoz tudtam legalább egyszer ölelni, akik nélkül annyira, de annyira nehéz volt hónapokig. 

 

Minden újra a régi volt. Minden, kivéve én. 

 

Szépen lassan elkezdtek megszépülni az emlékek és hiányozni az itteni dolgok. Nem emlékszem rá, hogy valaha beismertem volna bárkinek is, hogy hiányzik az, ami Máltán volt és az, aki Máltán voltam. Elkezdtem feltételekhez állítani, hogy mikor költöznék vissza. Mikor, miért, mennyi időre. Szépen lassan elfogytak azok az opciók, amik a maradásom mellett szóltak. Gondoltam, ha nem sikerül otthon munkát találni, majd visszajövök. Tény, hogy nem is kerestem otthon munkát, de az sem talált meg engem. Megmagyaráztam az atyaúristennek is, hogy bár borzalom volt külföldön, miért lesz jó egy kicsit visszamenni, egy kicsit pénzt keresni, egy kicsit újra megélni mindent. Egyedül, vagy barátokkal, kötelező feltételek és kapcsolat nélkül. Legalább csak egy szezonra. Aztán, ha megint annyira rossz, mint volt, akkor szezon végén megint haza jövök, csak egy kicsit gyűjtök ahhoz, amit 8 hónapon át gyűjtöttem. A semminek. A pénz már rég nem tett akkor boldoggá és a több pénz gondolata réges-rég nem volt már cél. Négy rövid hónap után jöttem vissza Máltára.  

Minden nehéz volt. Munkát találni, albérletet fizetni, egyedül lenni, tervezni, remélni.  

Egyetlen egy dolog ment könnyen. Kinyitni az ajtóm és engedni, hogy elragadjon az a bizonyos tornádó, ami örökre megváltoztatott. Könnyen ment beengedni ezt a kis szigetet a szívembe és minden nehézsége ellenére is szerelembe esni az élettel, amit itt élek.  

Az első nyolc hónapban minden porcikámmal harcoltam az ellen, hogy beengedjem az életembe azt, ami majd megváltoztathat. Néhány év elteltével jöttem csak rá, hogy nevezhetem én ezt tornádónak, vagy bármi másnak is. Itt nem olyasmi kapott el, ami megváltoztat, legalábbis nem a szó negatív értelmében, hanem valami olyan, ami miatt önmagamra leltem. Lehet, hogy nem egyszer tört már össze, de végül a saját utamon találtam magam.  

 

 

beléd vagyok szerelmes