“én írásban osztani húsz éve tanultam..” 

Nem is olyan rég házi (feladat, nem pálinka) közben hangzott el tőlem ez a mondat és még én is meglepődtem. Matek házit írtunk, amikor ráeszméltem, hogy nekem ilyen házim kb 20 éve volt, az elmúlt években max házi pálinka van itthon, feladat hála az égnek nincs.  

Osztottam szoroztam fejben és írásban is és akárhonnan is néztem valahogy mindig az az eredmény jött ki, hogyha harminc (meg egy) évesen én tanulok a gyerekkel, aki amúgy nem az enyém, akkor valószínű én a felnőtt vagyok. Az pedig nem lehet igaz, mert nem rég hívtam az otthoniakat és akkor egészen biztosan nem voltam még felnőtt, sőt, ugyanúgy, mint mindig, én voltam a kicsi. Tisztán emlékszem, hogy Anya úgy csoportosít minket, hogy nagyok meg kicsik. Az első kettő meg a harmadik, negyedik. Ez a csoportosítás még most is valódi a fejemben, így akárhogy is nézem, 182 cm és 31 év ide vagy oda, negyedik gyerekként én az egyik kicsi vagyok, voltam és leszek is, még világ a világ.  Lényeg a lényeg: akkor, házi írás közben ledöbbentett, hogy úgy kellett felnőttnek lennem, hogy nem döntöttem el előre, hogy az akarok-e lenni. Legtöbbször megengedem magamnak a luxust, hogy eldöntsem van e kedvem felnőttnek lenni az adott nap, bevallom javarészt nincs. Például amikor meglátom a szennyest, szívesebben verném földhöz magam, hogy nekem ehhez most nincs kedvem. Néha úgy vagyok vele, hogy kitakarítom a szobám, Anya hagy örüljön neki, aztán rájövök, hogy kilenc éve élek külföldön és ha a szobám kész is lesz, a ház többi része még ugyanúgy rám vár. Fura dolog ez a felnőttség. Semmi kedvem hozzá egészen addig, amíg valaki meg nem akarja magyarázni, hogy mit és hogyan kellene csinálnom. Akkor persze már nem vagyok gyerek és majd én tudom, hogy az adott személy véleménye mennyire nem érdekel egy egytől tízes skálán és ha esetlen nem tudnám, akkor is inkább ki ec-pecezném úgy, hogy mindig egyel többször ne érdekeljen és felnőttesen jól le is stip-stop-coji pontoznám, hogy megmásíthatatlan legyen.

Biztos, ami biztos.  

 

Mégis mikortól számít felnőttnek valaki? Mert minden alkalommal, amikor elhiszem, hogy most már felnőtt vagyok, történik valami, ami miatt rá kell jönnöm, hogy csak alkalmi felnőttség volt. Amikor gyereknap volt és Anyáék köszöntöttek, rájöttem, hogy pont annyira enném meg az ilyenkor szokásos kaktuszjégkrémet, mint tíz, vagy húsz éve. Most talán még jobban is esne. Aztán amikor be kell menni dolgozni, meg fizetni kell a számlákat, akkor viszonylag felnőtt vagyok. De utána, amikor eljön a nap, hogy kicsit minden nehezebb, akkor felhívom Apát meg Anyát, hogy nyugodtan megint gyerek lehessek, ráadásul a legkisebb. Olyankor néha Anya javasolja, hogy csináljak valamit, vagy kevésbé legyek gyagyás és akkor megint nyugodt szívvel fellázadhatok magamba, hogy majd én azt tudom, mert nem vagyok már gyerek. Pedig dehogy tudom, fogalmam sincs. Annyi mindenről fogalmam sincs a mai napig, hogy sokszor a kedvenc megoldásom megkérdezni a szüleim, hogy ők mit gondolnak, vagy hogy csinálták annó, mert ha más nem is, legalább azt jól eldöntöm, hogy na én úgy biztos nem fogom. Aztán de, fogom, én is pont úgy, csak előtte jól kipróbálok minden opciót, hogy ne olyan könnyen legyen igazuk. Ha jobban belegondolok, ahogy fentebb említettem, tényleg csak akkor vagyok felnőtt, amikor akarok. Szívesebben vagyok a legkisebb testvér, bármikor nyígok, ha kell, meg a tesóimon is lógok, mint egy hátizsák vagy épp megyek utánuk, mint egy utánfutó. Ha róluk van szó, sokszor akarok én is pont olyat, mint ők és sokszor szeretnék én is pont ugyanolyan lenni, mint ők. Aztán amikor csörög az ébresztő, arcon csap a valóság és megint felnőttnek kell lenni. Azt állítom, az én időmben más világ van. Máshogy telik az idő, talán kétszer olyan gyorsan. Tisztábban emlékszem, hogy mi történt gyerekkoromban, mint hogy mi történt két napja munkában. Mondjuk közrejátszik az is, hogy a munka kevésbé érdekel, az foglalkoztat leginkább, hogy teljen le. 

 

Elmesélek egy emléket, vagy kettőt, mittudomén. Márciusban otthon voltunk és elmentünk valahova. Tökmindegy hova. Na jó, nem mindegy. Szilvásváradon voltunk etetni az őzikéket. Aztán sétáltunk és azt láttam, hogy ezek ketten (értsd: ők ketten, de mi sokszor így mondjuk) szóval ezek ketten kézen fogva sétáltak. Aztán eszembe jutott, hogy amikor esküvőn voltunk, ők akkor is, pont ugyan így kézen fogva sétáltak. Amikor meg itt voltak nálam, akkor a tengerparton pont ugyanígy kézen fogva jöttek-mentek. Ezek ketten. Tudjátok, a zsák meg a foltja, a borsó, meg a héja. Később azon kezdtem el gondolkozni, hogy vajon mikor nőttek meg ezek a gyerekek ennyire? Na nem az enyémek, hanem a nagyszüleimé. Vajon ők, hogy csinálták annyiszor olyan jól? Pontosan tudom, hogy sokszor volt nagyon nehéz, és a legtöbbször nem volt még csak könnyű sem, de ezek ketten a szemünk láttára nőttek. Úgy értem össze, nem fel. Bármit is hozzon az élet, mindig megoldják, mindig kitartanak egymás mellett, értünk, a családért. Nagyon sokszor gondolkozom el azon, hogy mégis mitől lennék én felnőtt, ha még mindig a legjobb dolog a világon a szüleim gyerekének lenni? A legnagyobb biztonságban hívom elő a gyerekkori emlékeim, tudva mindenem megvolt, mert ezek ketten 😊 mindig a lehető legjobb verziójukat adták nekünk, bármennyire is volt nehéz közben.  

Volt, hogy azt hittem, felnőtt vagyok, mert már papíron nagykorúnak számítok. Aztán akkor is azt hittem, amikor nehezebb volt otthon, meg akkor is, amikor Máltára költöztem vagy épp százhuszadjára is új életet kezdtem, mert valami belül, amit őszintébb napokon akár makacsságnak is hívhatunk, azt súgta, lépnem kell.  

Harmincegy évesen teljesen biztos vagyok benne, hogy nem akkor nőttem fel, amikor akartam, vagy muszáj volt, hanem még akkor sem. Nem őrültem meg teljesen, csak magabiztosan tudom ki ec-pecezni, hogy mikor kell felnőttnek lenni, és mikor nem.
Ma maradok ugyanúgy a legkisebb testvér, a legkisebb gyerek. Ma megint az vagyok, aminek a legjobb lenni, ma maradok gyerek. Majd holnap, ha csörög reggel az ébresztő (minimum ötször) akkor majd egy pár órára megint felnőtt leszek, de addig még van időm kipróbálni az új vízipisztolyokat, amit ajtót mosni vettem, aztán majd eldöntöm, hogy a saját ajtómat mosom-e vele, vagy a szomszédokat, fedezékből.