Hol vagyok én igazán otthon?

 

Egy kicsit mindenhol, egy kicsit sehol.

 

Máltán itthon, Magyarországon otthon.

 

Mára már sehol sem fáj kevésbé a búcsúzás, de mindig mindkét helyen örömteli a viszontlátás. Van, hogy egy kicsit mindkét otthonomra haragszok, főleg, ha nem “ad” eleget vagy olyanok közelségétől foszt meg, akik nem csak arcomra csalnak mosolyt, hanem a szívembe is örömet hoznak. Kicsit olyan ez már, mint egy testvéri viszony: ha muszáj, én szidhatom talán, de nem tűröm, hogy más is ócsárolja. Az életemhez tartozik, helye van a szívemben.

Hogyan is hívhatnám, ha nem otthonnak azt a helyet, ahol a legnagyobb szeretetben éltem az életem első 21 évét? Mi más lehetne számomra, ha nem egy kicsit a minden (is), az ország, ahova mindig haza várnak, ahol az anyanyelvemen szólhatok, ahol annyi mindent tapasztaltam és ahol annyira jó volt gyereknek lenni? Mert az volt. Mindennel együtt. Persze, akkor még nem tudtam, ma már viszont pontosan tudom, hogy milyen jó is volt “akkor” minden.

Szóval mi más is lehetne az otthonom, ha nem a hazám? A hazám, ami 8 éve olyan kicsinek bizonyult, mintha kalitkába zártak volna. A hazám, ahol az összes szokást és hagyományt évekig tanultam, hogy aztán egy nap alatt úgy lépjek túl rajta, hogy mégse, soha el ne felejtsem. A hazám, ami annyira tud hiányozni sokszor, amikor “nincs velem”, de amikor újra látom, valahogy már nem is annyira ismerem.

 

Amikor elindultam otthonról még fogalmam sem volt róla, hogy nem áll majd meg az idő a kedvemért. Nem gondoltam bele, hogy hányszor fogja majd összetörni a szívem a sok sok elmulasztott pillanat, amit a családommal lett volna a legjobb eltölteni. Ahogy azt sem tudtam, hogy lesznek születésnapok, sőt javarészt csak olyan születésnapok lesznek, ahol egész nap görcsben van a gyomrom és patakokban folynak a könnyeim. Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy lesz karácsony fa nélkül, szilveszter ünneplés nélkül és húsvétkor sem fogja majd senki megkérdezni, hogy szabad-e locsolni. Bele sem gondoltam, hogy az idő majd nem csak nekem telik, nem csak én változom, tapasztalok, öregszem, hanem mindenki más is, aki közel áll hozzám. Azt akartam hinni, hogy amíg én “külföldözök”, addig otthon szépen megáll az idő, mindenki mindennel megvár s ha haza megyek, majd mindig ugyanonnan folytatjuk az életet, ahol éppen abbahagytuk, amikor először felszálltam a repülőre.

 

Az idő viszont nem állt meg, sőt előzetes egyeztetés nélkül rohan nap mint nap én meg minden alkalommal rádöbbenek, hogy bizony ára van mindennek, még akkor is, ha eredetileg pénzt jött keresni az ember.

A pénz mellett persze sok minden mást is kerestem, csak nem tudatosan. Például megtaláltam a helyem a világban. A hazámtól messze egy picike kis szigeten önmagamra találtam. Van egy ország, amit második otthonomnak hívhatok anélkül, hogy ezt valaha terveztem volna.

Na és hol is lehetnék, ha nem itthon, az országban, ahol a felnőttként teljesedtem ki? Az országban, ahol a lehetőségek minden nap ott vannak az újrakezdésre. Mi más lehetne számomra Málta, ha nem az itthon is, hiszen igazi mély érzelmeket tapasztaltam itt meg. A hiány mindig itt a legerősebb. A magány mindig itt fáj(t) a legjobban. A szerelem itt a legszenvedélyesebb.. És ez a kicsi sziget bizonyította be azt is, hogy hiába a távolság, van az a szeretet, ami elszakíthatatlan. Itt még jobban bebizonyosodott, hogy a család az első és egyetlen. Itt láttam először tisztán, ki az igaz barát. Itt tapasztaltam meg milyen igazán szeretni és a csalódás is itt fájt a legjobban. A nap végén itt már ugyanúgy haza vár egy picike család és sokszor nem csak otthonról nehéz távol lenni, de itthonról is. A “siess haza” és a “mikor jössz újra haza” nagyon is hasonló..

Néha azt gondolom, nem is tartozom én igazán sehova. Hisz itthon bármit is csinálok, mindig külföldi leszek. Otthon pedig bárhonnan is nézem, már egy kivándorolt magyar vagyok. Néha azt gondolom, hogy a felnőtt és gyerekkor közti határvonal számomra nem csak egy képzeletbeli dolog, hanem egy nagyon nagyon éles határ, ami a két ország közt van. Mintha Magyarországon éltem volna meg a gyerekkorom és amint Máltára költöztem kötelezően felnőtté kellett válni.

Pedig dehogy voltam én még felnőtt 21 évesen…