Több, mint kilenc éve érkeztem Máltára először. Ennyi év után egyre gyakrabban gondolkozom el, hogy tud-e adni ez a kis sziget még annyit, mint amikor kijöttem. Akárhányszor is próbálok választ találni, sosem sikerül. Talán már nem az, ami volt, talán az örökké már nincs benne, talán az ész érvek mellett legtöbbször hangulatfüggő, hogy mennyire szerethető. Például most, hogy jön a jó idő, már egészen más lendülettel lehet kezdeni a napokat. Ha választanom kéne, most mégis minden nap azt mondanám, hogyha csak egyetlen egy dolog miatt is, de megérte kitartani, nem feladni, nem elrohanni. 

Megint hajnali órákban kapott el a blogolás lendülete, de legalább munka közben, így fizetve vagyok érte. Valamiért azon kezdtem el gondolkozni, hogy mennyi minden lehetne egyszerűbb, ha nem állnánk a saját magunk útjába? Jobban mondva, mennyi minden lehetne egyszerűbb, ha már elsőre elhinném magamnak, amit mindig mondogatunk a nővéremmel egymásnak: akármilyen nehézség is akad, majd lesz valahogy, mert olyan sosincs, hogy ne legyen sehogy. A nap este majd úgyis lemegy, holnap meg majd úgyis felkel, még akkor is, ha jól esik egy kicsit szenvedni. Akármennyire is próbálok visszaemlékezni, még egyszer sem volt kedvem bejönni dolgozni. Minden ébredést megszenvedek, legyen az 3:45-kor vagy délután kettőkor. Aztán munkába menet megpróbálom meggyőzni magam, hogy ha már felkeltem, akkor végig is csinálom azt a laza 12 órát, valahogy úgyis le fog telni. Olyan még nem volt, hogy ne telt volna le. Egy porcikám sem kívánja a munkát. De gondolom harminc évesen pénzért dolgozni járni az vagy egyszerű, vagy az élet rendje. Persze előadhatnám magam, mint sok külföldön dolgozó, akiknek amúgy könnyű, mert külföldön dolgoznak, hogy amúgy én imádom a munkám, meg de jó, meg jól is érzem magam ott, de se magamnak, se a blogomban nincs kedvem hazudni, nincs is rá időm. Szerintem hülyének is néznének, ha most elkezdeném sztárolni magam, hogy mennyire jó bejárni dolgozni, közben meg a francokat. Akárhányszor bemegyek vagy az idegesít, hogy jó idő van és én inkább kirándulnék, vagy az, hogy rossz idő van és inkább aludnék. Persze túlélem és nem minden nap szenvedem meg ennyire dramatikusan, de én munkába csak és kizárólag pénzért járok, mert még a kaja se jó. Kivéve, ha rendelek, mert azt nagyon jól tudok és egyébként rendelni legalább egyszerű. A társaság nem rossz, de vagyok elég nagyképű ahhoz, hogy azt mondjam, majd akkor leszek egy munkával megelégedve, ha az saját vállalkozás lesz és az én zsebembe több megy, mint amennyit másnak keresek meg. Egyébként, ha bárkit is érdekel, több, mint öt éve ugyanaz a munkám, amit már csukott szemmel is megtudok csinálni és egy ideje az az elvárás, hogy kétszer annyit dolgozzak. Ezzel mára már csak annyi a bajom, hogy a rosszat is meglehet szokni, csak ugye azt nehezebb és én már ezt is megszoktam. Elmesélhetném, hogy mi a munkám, de titkos ügynök vagyok, és a lényeget úgyse oszthatnám meg, bár kétlem, hogy bármelyik felettesem is olvassa a blogom, inkább a képeim szokták nézegetni. Na mindegy, egyszerű, mert ha bemegyek dolgozni, akkor fizet.  

Szóval, a dolgok egyszerűségéről akartam írni és sokáig szoknom kellett, hogy itt a szigeten mennyi minden megy egyszerűen. Ez az egyszerű egyébként a világ legjobb és legidegesítőbb dolga tud lenni egyszerre. Nem érdekelt, amikor először az mondták, hogy hozzá kell szokni, hogy ez egy mediterrán sziget. Nem szeretnek sietni, se pörögni, se agyon dolgozni magukat. Arra amúgy is ott vannak a külföldiek. Itt lustának lenni sem bűn, inkább félegészség vagy életérzés. Bevallom, kilenc éve tartó taktikám van, amit eddig minden munkahelyemen használtam. A legelső munkahelyemen részmunkaidős felszolgáló voltam egy hotelben, amire először azt hittem, majd lesz időm mindenre is, hisz nem negyven órát kell hetente dolgozni. Részben igazam volt, heti hatvan órát kellett dolgozni, hat napra lebontva. Nem vészes. Ott volt egy máltai munkatársam, aki mindig olyan rohadt gyorsan sétált, hogy mindenki azt hitte, valami nagyon fontos dolgot intéz, vagy legalábbis nagyon elfoglalt. A nő szinte soha nem csinált semmit, csak üres kézzel rohadt gyorsan sétált az étterembe és valljuk be pincérként üres kézzel lenni nem túl gyakori. Főleg, hogy én akkoriban, telt ház idején, tele kézzel olyan gyorsan sétáltam, hogy több ötvenszer láttam magam szembe jönni. Na mindegy. Szóval az a taktikám, hogy bárhol is dolgozok, az első három hónapot arra szánom, hogy minden felettesem felé azt bizonyítsam, hogy nagyon keményen dolgozok. A jelenlegi munkahelyemen is így történt. Mindent is megtanultam, a lehető legjobban teljesítettem, így az ragadt meg mindenkinél, hogy keményen dolgozok és bármilyen rám bízott feladatot el tudok végezni. Ami amúgy nem hazugság, csak már elérkeztem arra a szintre, hogy mindezt akkor csinálom, ha kedvem is van hozzá. A beosztásom nagyjából tökmindegy, egy kicsit úgy működök ott, mint a kisfőnököm lelkiismerete. Számíthat rám, mindaddig amíg én is rá. Néha csak úgy áramlanak a legjobb tanácsok tőlem, amivel mindketten jól járunk. Én elvégzem a munkám a legjobb, vagy legrafináltabb tudásom szerint, ő meg szemet huny, ha munka közbe épp a blogom írom vagy a hat órás kezdés helyett olykor hatkor indulok el itthonról.  

Majd Anya megmondja, hogyha sok a szó ismétlés, de egyébként nem erről akartam írni, ráadásul nem is így kezdtem a mondandóm elejét, de már nem is érdekel engem, most ezt mesélem el és kész. 😀  

Az elmúlt időszakban sokat tanultam az egyszerűségről. A leendő férjemtől azt is megtanultam, hogy kétszer nem lehet elkésni. Ezért akárhonnan akárhányszor késünk, azt mindig a világ legnagyobb nyugalmával tesszük. Ha már elkéstünk akkor nem tudunk extrán elkésni, a lényeg, hogy odaérjünk. Így mentünk ki és jöttünk haza Görögországból is. 50-50 volt, hogy bármelyik repülőt elérjük-e, de végül mindkettőt lehoztuk. Egyszerű. Az sem volt bonyolult, hogy egy napot arra szánjuk, hogy a vacsorát egy görög tengerparton kérjük ki, majd másnap másfél óra alvás után visszajöjjünk ide. Talán, ha valamit tényleg akarunk, akkor arra lehet megoldást találni és ha szerencsénk van, még akár egyszerű is lehet. Amúgy nem vagyok eljegyezve, csak szimplán tudom, hogy ő lesz a férjem. Ez is egyszerű, de erről majd egy másik bejegyzésben.  

Mire a szöveg végére értem már elfelejtettem, hogy pontosan miről is akartam írni, de majd, ha eszembe jut akkor írok egy másik bejegyzést. Már megírtam két másikat, az egyiket a fentebb említett görög kirándulásról, a másikat meg majd elmondom akkor, amikor kiteszem.  

Lehetne egyszerűbb is, nem?