Vasárnap dél van.  

Ma senki nem dolgozik. A húsleves reggel hattól fő, nemsokára kész lesz. 
Mindjárt bele teszi a krumplit és onnantól kb fél óra. 
Addig lehet teríteni. Igen, teríteni. 
Nincs az asztalon egy centi szabad hely sem. Forgatom a szemem, de azt gondolom nagyobb gondunk sose legyen. 
Négy-öt családra elegendő sütemény sorakozik az asztalon.
Az egyik a diósat szereti, a másik a kakaósat, de az nagyon édes. 
Van mákos is. 
Azt kérdezi: azt annyira nem szeretem? Ja, hogy soha nem is szerettem? 
Nem baj, van meggyes is. Kalács. 
Nálunk van az év bármely napján, másoknál ugyanaz csak karácsonykor.
Bejgli, amazok úgy hívják. Jelentsen az bármit is. 
Nekünk kalács a becses neve. Nem is gondolnád milyen becses. 
Frissen a legjobb. Ebéd után még tuti meleg lesz, le van törlővel takarva. 
Törlővel, amivel tilos törölni, mert az a sütik letakarására van. 

Azért hívott, hogy terítsek meg de előtte vigyem be a spajzba a süteményeket. 
Ott sincs hely? Nem baj, a kisszobába van hely neki. 
Lehet teríteni. 
Nekem, megint nekem, nyilván. 
Hármunknak sima, hármuknak csillagos kanál kell, ők azt szeretik. 
Egytől ebéd. 
Az egyikünk még úton van, hiába szólt neki, hogy egytől van az ebéd ma is, mint mindig.  

Negyed kettő. 
Jó étvágyat mindenkinek. 
Csigatészta is van. Negyven emberre elegendő. 
Finom a leves? Sózd meg. Akkor is, ha nem sótlan. 
Csípőset kérsz bele? Várj, adom. Vigyázz, mert nagyon csípős. 
Kérsz még egy tányérral? Már szedi. Add tovább, szedi utána nekem is. 
Azt mondja, a tányér szélét fogd, mert az alja forró. “Mondom, a szélét fogjad.” 
Minek mondja? Úgyis megfogjuk az alját. 
A leves páratlan, a második tányérral ugyanaz meg egyszerűen isteni. 
Jöhet a második? Főtt húsok, krumpli, répa meg a szokásos miegymás. 
Az első tállal az asztalra kerül, jön még legalább két ilyen. 
Ennyi krumpli van? – szólal meg az egyikünk. Mindenki nevet. 
Folytatjuk az ebédet. 
Azt kérdi körte befőttet kérünk-e? Mi barackot kérünk. 
Barackot? Az télre van. Na jó, hozom – mondja- vagy inkább kihozod te?  
Van szilva is, meg savanyú káposzta. 
A spajzba szembe a polcon négyszáz házi lekvár meg befőtt van. 
Ott van a szemem előtt, de nem találom amelyik kell. 
Megvan? -kérdezi. A konyhából kiabál. 
Meg, persze– mondom. Pedig dehogy van.
Fogalmam sincs, hogy húzzak ki egy üveggel anélkül, hogy leverjem a maradék háromszázkilencvenkilencet onnan.  

Nagy nehezen megvan, leülök, végre enni. 
Kólát kértek? – szólal meg valamelyik. Azt mondják töltsek én.
Terítettem is, most meg töltsek is? Elbánt velem az élet. 
Mellőlem adja a poharakat. Öt üvegpohár, egy műanyag.
Miért nem jó neki az üveg? Kit érdekel? Ő a másikat szereti és kész.  

Már belekezdtünk, amikor újra feláll. Van rántott hús, rántott karfiol, meg krumplipüré is.
Csak most mondod? – kérdezi mellőlem. Pedig pont mondani akarta neked egykor, de nem értél ide időbe.  

Kiválasztanám mit is kérek, de az a biztos, ha mindent. 
Az egyik jobb, mint a másik. Nem is, inkább egyformán nagyon jó minden. 
Mire befejezem a másodikat, már megint ennék egy kis levest, de nem bírok.
Tele vagyok, két óra alatt tuti négy kilót híztam. 
Köszönjük az ebédet, megint a legjobb lett a világon. 
Ugyan – azt mondja. 
Fogalma sincs, hogy senki nem tud finomabban főzni. Hátra dőlünk a széken. 
Sorra kérdezzük: Emlékszel, amikor..? 
Persze, hogy mindenki emlékszik. Mindenki mindenre máshogy, csak a nevetés egyforma.
Mozdulni alig bírunk, amikor azt kérdezi kérünk-e süteményt. 
Nem kérünk. Tele ettük magunkat. 
De, ha már kihozta… Ajj, olyan szépen vágja fel. Így nem lehet nem kérni belőle. 
Csak megkóstolom, milyen lett. Kit akarok becsapni?
Négy szeletet teszek a tányéromra, semmiben sem vagyok biztosabb, mint, hogy a süti is kurva jó lett. Mindig az. 

Délután négy múlt, még mindig mondják a hülyeségeket.  

Lassan körbe nézek, mindenki szemében csillog a boldogság.  

Ez mind bolond – gondolom magamban – az én bolondjaim.  

Úgy van meg mindenem, hogy nincs is nekem semmi másom.  

Szerencsés vagyok, a leggazdagabb.  

Bárcsak minden nap vasárnap lenne.  

Sokáig fogjuk még emlegetni ezt a napot. Én biztosan.
Vannak fontos dolgok a világban és van, ami szent. A vasárnapi húsleves szent.
A család pedig mindenek felett áll. Jóban, rosszban együtt. Közel, s távol.
Tökmindegy.
Van, ami megmásíthatatlan.  

Lassan tizenegy éve nem vagyok ott vasárnap.
Közbe meg de, ott vagyok ugyanúgy.
Lélekben, gondolatban, minden porcikámmal velük vagyok és cammogva terítek.  

 

Vasárnap múlt, tíz évvel, kilenc hónappal, három és fél órával.