17 évesen megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy márpedig én külföldön fogok dolgozni, meggazdagszom és a saját magam ura leszek. Mert ez így megy. Nyilván. Máshogy nem mehet. Kimegyek „akárhovais” aztán tingli-tangli, majd kifizetnek több ezer eurót, haza jövök, második, maximum harmadik fizu után veszek egy autót, házat, luxusnyaralást meg ha jól számolom mindent is.

Na persze, mintha ez valamikor így ment volna. Mintha nem lett volna előttem példa. Apukám kicsi korom óta külföldön dolgozott, jobb esetben havonta haza járt egy hétre. Jobb esetben.

Finoman szólva is, a szüleimnek milliószor több fogalma és tapasztalata volt arról, hogy mit is jelent a külföldön dolgozás. Anyukám gyakran használta a „majd meglátjuk” varázslatos szókapcsolatot olyan kérésekre, amikre az őszinte, féltő válasza egyértelműen nem, a logikus válasz pedig az lett volna, hogy adj egy kis időt, hogy kitaláljam pontosan miért nem.

Így történt ez a külföldi munka témakörrel is.
Majd érettségi után meglátjuk. Majd, ha lesz egy normális szakmád, utána meglátjuk. Még nem beszélsz elég jól angolul, keress egy tisztességes iskolát és ha azt elvégezted, majd meglátjuk. Csak, hogy ezek után szépen sorban elfogytak a feltételek.
Ennyi idő után visszatekintve talán az is a javamra szolgált, hogy az első Magyarországon végzett teljes munkaidős, tanfolyammal egybekötött munkámat rémálomnak éltem meg. Semmi különös nem volt, jobban mondva semmi, amire az ember 19-20 évesen vágyik.

Ezt követően fejezem be az angol nyelvű vendéglátós iskolám, ahol hivatalosan is hajópincér és felszolgáló lettem. Ki ne akarna egy óceán járó hajón dolgozni miközben bejárja a nagyvilágot, pénzt csak keres és nem költ? Ennek a lehetőségnek a küszöbén ácsorogtam, mikor szóba került Málta. Sok munka, tengerpart, szigetország, 5 hónap nyár. Ugye milyen jól hangzik? Tengerpart meg homok?

2015 januárjában előálltam a szüleimnek, hogy mi lenne ha… Sajnos, vagy sem a feltételek addigra elfogytak és a bőséges aggodalom mellé szeretetteljes, őszinte támogatást kaptam a szüleimtől az elinduláshoz.

Meggyőződésem, hogy ekkor még senki sem hitte el, hogy egy hónapnál tovább bírom majd és az első adandó probléma után nem rohanok majd a testvéreim óvó-védő karjaiba, mint már oly sokszor.

De ez az elhatározás más volt. Én meg akartam mutatni, hogy nekem is megy, hogy nem adom fel, hogy büszkék lehetnek majd rám.

Ezekkel a gondolatokkal foglaltam repjegyet 2015 február utolsó napjára.

21 évesen elhagytam az otthonomat és Máltán folytattam az életem. Rengeteg dolog történt az évek alatt, sosem szeretném elfelejteni, hogy honnan indultam, ahogy azt sem, hogy merre tartok. Ezért döntöttem a blogolás mellet, szeretném, ha a történeteim emlékeztetőként jelen lennének valahol és közben mások is betekintést nyerhetnének abba, hogy hogyan is éltem / élem meg én a mindennapokat 2000 kilométerre az otthonomtól.

Így nyolc év elteltével próbálok visszaemlékezni, hogy vajon mi is volt számomra az elhatározás mögötti gondolat, vagy mi miatt döntöttem én úgy, hogy külföldön folytassam az utamat. Ma már azt mondom, hogy ezer oka volt, hogy ide jöttem, vagy inkább kismillió. Azt viszont nem gondolnám, hogy akkoriban is ennyire tisztán láttam. Nem szerencsét jöttem próbálni és nem is menekültem. Inkább azt mondanám, hogy valahol már akkor is tudtam azt, ami most olyan gyakran foglalkoztat:

Nekem nem elég az “okés”. Nem elég az átlagos, nem elég a “jó’van az úgy”. Nem tetszik, ha elvagyok és nem állok le, ha csak megvagyok. Mindig többre vágyom, mint a szürke hétköznapok és mindig többet akarok, mint az okés állapot és ez sokszor megrémiszt.

Lassan harminc éves vagyok. Na jó, ha őszinte akarok lenni, akkor nem lassan, hanem rohadt gyorsan telik az idő és úgy leszek harminc éves idén, hogy fel sem tűnt, hogy már voltam 26, 27, 28 és a 29 végét taposom most. A lényeg, hogy fel sem tűnt, milyen gyorsan telt el az elmúlt 4-5 év, pedig évek óta dolgozom már azért, hogy jobb legyen, mint okés.

Minden nap hálás vagyok azért, amim van és azért is, hogy nem ott tartok – főként érzelmileg és értelmi szinten- ahol 8 éve kezdtem azt a bizonyos önálló életet, vagy nevezzük ezt bárminek. Talán a távolság okozza azt, hogy ha valamit akarok, akkor azt nagyon akarom, nagyon jól csinálni. Talán azért, mert minden nap szembesülök a döntésem következményeivel. Nem rossz az életem, sőt, néhány éve még csak álmodtam arról, amim most van. Mégis óriási árat fizetek ezért. Nincs olyan siker, ami pótolná a családommal töltött időt, vagy kárpótolná a nélkülük töltött napokért.

 

Ki gondolta volna, hogy a pénznek is ára van? 🙂