Véget nem érő álmatlan éjszakák, átaludt nappalok, szűnni nem akaró gondolatok. 

Ez egy olyan korszak, amit alvás nélkül próbálok kipihenni. Nem is tudjuk, milyen szerencsések vagyunk, ha hiányzik valaki, és csak néhány gombnyomásba telik az, hogy elérjük, felhívjuk, üzenjünk. Ha sokat gondolunk rá, tényleg megérzi?  

Évekkel ezelőtt megtanultam már, hogy “a legdrágább lakhely, a hiány előszobája”. De mi van akkor, ha annyira hiányzik valaki, hogy egy kicsit eltűnni, egy kicsit nem jelentkezni, egy kicsit elbújni még mindig biztonságosabbnak tűnik, mint szembenézni azzal, milyen sok idő telt már el, mióta magamhoz öleltem azt a néhány embert, akik igazán számítanak? Mi hiányzik valójában? A közelségük, vagy az, aki akkor lehetek, amikor velük vagyok?
Felnőttkor? Én nem ilyennek képzeltem. 

Senki sem figyelmeztetett, hogy lesznek napok, amikor sehogy se jó. Hiába süt a nap hétágra, amikor felkelek, tudom, hogy nem fog tetszeni. Legalábbis nem úgy, mint tegnapelőtt. Tudom, hogy holnap reggel ugyanolyan gyönyörű lesz a tenger, mint két napja volt, de hiába bámulom majd a reggeli kávé mellett az erkélyen ácsorogva, nem fog tetszeni. A város, ahol élek, holnap ugyanúgy nyüzsögni fog, mint minden áldott nap, mégsem lesz benne senki. Úgy értem senki, aki a kedvencemet főzné, vagy aki ebéd után elvinne a motorral egy karikára. Senki, aki álmomban is piszkálna, tálefil balacona, and then then. Senki, akivel késő este is elmehetnénk csiki-csukiba egy fagyiért és senki, akivel órákon át kocsikázhatnánk, hogy egy fotó kompatibilis mezőt találjunk. Sehol senki, aki mindent is megtervezne és megszervezne, senki, akivel végtelen számú hangüzenet után olyan jó lenne végre találkozni. Senki, akit olyan rég láttam, hogyha szavak nélkül is, de olyan jó lenne már végre megölelni. Senki, aki azt mondaná, hogy „hozzám bármikor jöhetsz, unokám” és senki, aki a nap végén odasúgná, hogy “büszke vagyok rád, drágám”. 

Ilyenkor senki nincs itthon, mindenki otthon van. Itt pedig nem marad más, csak a tenger, a pálmafák, meg a homok, meg az a bolond felnőttkor, amit annyira akartam, de nem ilyennek képzeltem. Ilyenkor minden körülvesz, amiért dolgoztam és minden karnyújtásnyira van, amihez cseppet sincs kedvem. Minden emlék sorban áll, nehogy bármit is elfelejtsek és nincs olyan dal, ami hangosabban szólna, mint a gondolatok a fejemben. Három éve magamra tetováltattam a családtagjaim kezdőbetűit, hogy mindig velem legyenek.
Fene sem gondolta, hogy a mindig, az nem lesz elég az összes napra. 😊 

 Ha más nem is, a nap végén – ha egyszer majd eljön az is – legalább az megnyugtat, hogy eshet a Nap vagy süthet az eső, akármennyire is növök fel, a családban mindig én maradok a legkisebb. 🙂 

 

” haza gondoltam”

 

ui: Anya azt mondta, hogy legyenek képek, úgyhogy a következő bejegyzésben lesznek képek, max szöveg nem.  😀